– Ács Péter a Sportszeletben nyilatkozta, hogy az edzőként már a télen megkeresték Pécelről. Hogyan élte ezt meg? Főleg, hogy ön játékosként is szerette volna csapatában látni.

– A kettőt én teljesen külön választanám – válaszolt Bajor Tibor, a péceliek volt trénere –, ugyanis játékosként azért szerettem volna Pécelen látni, mert úgy véltem, hogy az ő játéka hiányzott a fiatal csapatomból. Egy olyan emberre lett volna szükségem, mint ő, aki labdát szerez, és azokat szépen leosztja. A másik részre rátérve pedig úgy vélem, hogy az egyesületi vezetőknek joga van másik edzőt keresni, ha úgy látják jónak. Én egyébként a péceli öregfiúkban együtt játszottam Ács Péterrel, akivel normális volt a viszonyom és azóta is az. Az előző bajnokság előtt egyébként az volt a cél, hogy ne essünk ki, az ősz végén ehhez képest az ötödik helyen álltunk és akkor már télen azt hallottam, hogy ez kevés. Azonban tudtam, hogy jó úton jártunk, hiszen egy nagyon fiatal csapatom volt. Egyébként tavasszal a vezetők elvárták volna tőlem, hogy tegyek i játékosokat a keretből, azonban úgy vélem, hogy a ,,megye-kettőben” idény közben ne küldjünk el senkit, hiszen hol tudna akkor futballozni? Ezt meg lehet csinálni, de télen vagy nyáron, amikor tud is magának új egyesületet találni.

– És mikor tudta meg, hogy távoznia kell?

– Július közepén, az első edzésünk előtt egy nappal. Ez eléggé rosszul esett, hiszen akkorra már lényegében minden kispad elkelt. Vannak sajátosságai a ,,megye-kettőnek”, ez is az.

– Ehhez képest a mostani tréner azt mondta, az utolsó bajnoki meccs után már biztos volt, hogy ő lesz az edző.

– Hallani hallottam én is ilyeneket, négyszemközt azt mondta nekem, hogy nem vállalja a munkát, és ezért is bíztam abban, hogy folytathatom. Tudtam volna hozni játékosokat is, akikkel célba lehetett volna venni az első helyet. Persze így is jó csapatot alakítottak ki a vezetők, csak nélkülem. Kívánom nekik, hogy nyerjék meg a bajnokságot. Ács Péterrel egyébként ennek ellenére semmi bajom nincs, egyelőre azonban még inkább játékosként gondolkozik, semmint edzőként, ez több dologból is lemérhető.

– Mint például?

– Amit említettem, hogy nekem azt mondta, hogy nem vállalja. Csak hát a barátait is megfűzték, hogy jöjjenek Pécelre, így pedig végül igent mondott. Vagy abból is leszűrhető ez, hogy általában az új edző érdeklődik a réginél, hogy mely játékosról mi a véleménye. Ő ezt a részét is kihagyta. De mondom, nincs bennem tüske, tényleg szeretném, ha bajnok lenne a csapat.

– Akkor vajon folytathatta volna a munkáját, ha a bronzérmet begyűjtik az utolsó fordulóban?

– Szerintem akkor sem, ha bajnokok leszünk. Nyilván bennem is volt hiba, hogy ez így alakult, de büszke vagyok arra, hogy az elmúlt időszakban én lehettem az az edző Pécelen, aki a legtovább ült a kispadon, majdnem tizennégy hónapot.

– Nem sajnálja, hogy a lerakta egy fiatal csapat alapjait, aztán félúton abba kellett hagynia a munkát?

– Dehogynem sajnálom. Amikor nekivágtunk, egy hároméves tervet építettünk fel, amelynek a végső célja a ,,megye-egy” volt. Nagyon fiatal volt a csapatom, nyolc olyan játékosunk volt, akinek ez előző volt az első felnőtt idénye. Idő kellett ahhoz, hogy megszokják a bajnokságot. Voltak nálunk rutinosabb öregek is, de pont az a korosztály hiányzott a csapatból – a 25_30 év közöttiek –, akikkel megnyerhettük volna a rangadókat. Mostanában egyébként járom a pályákat és azt vettem észre, hogy ez a korosztály szinte teljesen hiányzik a keretekből sok helyen. Csak olyan helyeken vannak, ahol rendezettek a körülmények. Hiszen manapság nem lehet elvárni azt, hogy a futball csak a pénzt vigye, ráadásul még a család és a munka mellett pusztán hobbiból focizzon valaki. A fiatalokkal és az idősebbekkel nincs ez a probléma.

– Mi volt a legnagyobb tanulsága a Pécelen eltöltött pár évnek?

– Én sikeresnek ítélem meg ezt a korszakot, hiszen játékosként és edzőként érmeket nyertem a csapattal. Az is bebizonyosodott, hogy lehet építeni a fiatalokra, azonban szorosabban kell tartani a gyeplőt velük. Nehéz feladat volt a csapaton belüli generációkülönbséget eltüntetni, hiszen az idősebbeknek mások az elvárásaik a futballal szemben. Ehhez persze tudom, hogy legjobb, ha nyer a csapat.

– Voltak azóta megkeresései?

– Lett volna lehetőségem, de azokat már azért nem vállaltam el, mert kevés idő lett volna a felkészülésre, és sok esetben csak kaptam volna egy kész keretet, és azzal kellett volna dolgoznom. Inkább úgy gondoltam, hogy ezt a félévet inkább kihagyom és meccsre járással, valamint tanulással töltöm ezt az időszakot. Szeretném elvégezni a TF-es és B-licences edzői papírom mellé az ’A’-t is. Ezért járom a pályákat, főleg az NB III-ban, ,,megye-egyben”, figyelem a csapatokat, játékosokat is, hogy képbe legyek mindenről, ha jön egy megkeresés.

Mezei Sándor